A történetek szerepe erőteljes és kivételes az emberiség létében. Képesek egyesíteni és összekötni minket, ledönteni a közöttünk húzódó korlátokat, begyógyítani egyének, családok vagy akár társadalmak sebeit is. A bejegyzés első részében a történetek alapvető elemeivel ismerkedhettek meg, illetve bepillantást nyerhettek abba, hogyan alkotja meg az agyunk a történeteket, és milyen folyamatok zajlanak elménkben, amikor elmerülünk egy jó történetben. A bejegyzés folytatásában pedig a kimondott vagy leírt szó segítő hatásairól, saját történetünk megosztásának erejéről lesz szó.

A mesék és a történetek az egyetemes kultúra ősi részei, továbbadásukkal képesek lehetünk fenntartani hagyományokat és szokásokat, átadni értékeket, nevelni a következő generációkat, megérteni önmagunkat és a körülöttünk lévő világot. Segítségünkre lehetnek abban is, hogy valamely nehézségünkre, elakadásunkra megoldást, megnyugvást találjunk – akár mesélőként, akár hallgatóként.

A történet elsődleges meghatározása, hogy egy „írásban vagy élőszóban elmesélt esemény, amely lehet megtörtént vagy kitalált cselekménysor”. Ez mindig valamilyen struktúrában jelenik meg: van kezdete, csúcspontja és befejezése. Egy jó történet – legtöbbször – a következő alapvető elemekből áll:

– főszereplő
– valamilyen nehézség, akadály, megoldandó probléma; az ok, amiért útrakelünk
– cselekvési vagy megoldási terv
– a kudarc vagy a küldetés sikertelenségének fenyegetése
– végső siker, megoldás vagy lezárás

Amikor a saját élményeinket meséljük valakinek, akkor is gyakran ezt a szerkezetet követjük – több-kevesebb eltéréssel.

Jungi lélektan aprócska dióhéjban

Az analitikus modellben megkülönböztetjük a tudatot és a tudattalant, melyből Jung a tudattalant két nagy részre osztotta: személyes és kollektív területre. A kollektív tudattalan a személyiségünk azon részét jelenti, ami közös az egész emberiséggel és veleszületett. A kollektív tudattalan tartalmai közé tartoznak – az először ősképeknek nevezett – archetípusok, ősi képzetek, amelyeknek valójában csak a váza van jelen a tudattalan ezen részében. Az archetípusok szimbólumokban öltenek testet, így megjelenésüknek, kifejeződésüknek egyik formája a mítosz és a mese.

Mi történik az agyunkban, ha egy jó történettel találkozik?

Az absztrakt világtól a konkréthoz közelítve, egy – számunkra jó – történet meghallgatása stimulálja az agyat, méghozzá olyan módon, hogy ösztönzi a kortizol, dopamin és oxitocin hormonok felszabadulását.

A kortizolnak a stresszreakcióban van központi szerepe. Tulajdonképpen felhívja a figyelmünket valamire, segít nekünk, hogy arra fókuszáljunk. Pontosan ezért, a történetmesélés azon szakaszában kap főszerepet, amikor valami számunkra aggasztó történik.

A dopamin egy lépéssel lejjebb visz minket a történet „nyúlüregébe”. Ez a hormon ugyanis akkor szabadul fel, amikor valamilyen pozitív hatás ér minket, vagy jutalmazásra számítunk. A történet szempontjából akkor, amikor végig követjük az érzelmekkel átitatott eseményeket, ami magával ragad minket.

Az oxitocin képes csökkenteni a stresszt és az agressziót, illetve fontos szerepe van az önzetlen segítő viselkedésben és empátiakészségünk kialakításában, az empátiás viselkedés előhívásában. Az oxitocin jóllehet a történetek megélésének királynője; tudományos kutatások szerint ez az, ami lehetővé teszi számunkra, hogy azonosuljunk a történet hősével, főszereplőjével.

Leegyszerűsítve tehát, amikor a történet bemutatja, ahogyan egy számunkra kedvelhető karakter szembesül egy nehézséggel, az oxitocin hormon hatására empatizálni kezdünk a karakterrel és annak helyzetébe helyezkedünk, míg a kortizol felelős azért, hogy aggódjunk és stresszt éljünk át a szereplő problémája kapcsán.

A történetek másik fontos adománya, hogy általuk szervezni, rendszerezni tudjuk a gondolatainkat. Azok az átélt élményeink, interakcióink a világgal, amelyek már eleve jelentéssel telik számunkra, de teljesen nem tudjuk megérteni és feldolgozni őket, a történetek formájában öltenek érthető és értelmezhető formát. Ezután pedig az agy által különböző folyamatokon keresztül komponált történetek narratívákká alakulnak, amelyek egyfajta mintaként szolgálnak később számunkra az újabb tapasztalatok értelmezéséhez, feldolgozásához.

Két esemény egymás utáni bemutatása nem feltétlenül áll szorosabb kapcsolatban egymással annál, mint az egyszerű időbeli sorrendiség. Ahhoz, hogy ebből történet kerekedjen, valamilyen ok-okozati kapcsolatra is szükségünk van, még ha ez csupán annyi is végül, hogy mindkettő véletlen történt, és ennél több összefüggés nincs a két esemény között. Az agy számára – és így számunkra is – fontos, hogy kapcsolatot találjunk két dolog között, mert csak így leszünk képesek értelmezni azokat, értelmet találni bennük és beépíteni őket hosszú távú memóriánkba.

A bejegyzés második részében a kimondott vagy leírt szó pozitív hatásairól, saját élettörténetünk, tapasztalataink megosztásának erejéről lesz szó.